Magyar szobrászat
Nagy Lajos idejében két kiváló szobrász működött, Kolozsvári Márton és György. Budán és Nagyváradon dolgoztak. 
Épségben csak egy művük maradt fenn: a prágai Hradzsinban álló fél-életnagyságú, lovas Szent György szobor 1373-ból. E műről két másolat is készült. Egyik a budai Halászbástya alatt áll a hegyoldalon, a másik Kolozsváron látható.
A középkori plasztika legelterjedtebb műfaja a faragott szárnyas oltár, ami a festészet és szobrászat együttélésének a sajátos formája. A gótikus művészet legszebb faragott emlékei a kassai dóm főoltára és a bártfai templom Veronika oltára.
A magyarországi reneszánsz legismertebb domborműve Mátyásnak és Beatrixnek fehér márványból készült arcképe.
A barokk korra jellemzőek a Szentháromság szobrok és a Kálváriák elterjedése.
A kor legnagyobb szobrásza Fadrusz János (1858—1903). Igazi őstehetség. Lakatoslegényből lett szobrásszá. Az ő alkotása a bronzból öntött kolozsvári Mátyás-szobor. Monumentális hatása egyedülálló a magyar szobrászatban.
A történelmi szobrászatban jelentős műveket alkotott Stróbl Alajos (1856—1926), mint pl.: a Várban lévő Szent István lovasszobra és a Mátyás kútja-csoport, Arany János szobra a Nemzeti Múzeum előtt. Stróbl tanítványai közül kiemelkedik Ligeti Miklós (1871—1944), a budapesti Anonymus-szobor mestere, a XIX. és a XX. század fordulójának egyik legjelesebb magyar impresszionista szobrásza.
