Összegzés:
A török a 15. század vége felé, illetve a 16. század kezdetén mindjobban veszélyeztette a magyar térséget. A déli végvárak a pénzhiány miatt elhanyagoltak, védtelenek voltak.
Bakócz Tamás esztergomi érsek keresztes hadjáratot szervez a török ellen, ez Dózsa György vezetésével parasztháborúba fajul. A parasztháború rávílágított a az országban uralkodó rossz helyzetre. Sajnos a lázadók nem voltak eredményesek.
II. Szulejmán szultán 1521-ben elfoglalta Nándorfehérvárt. Az ország nem készült kellő erővel az újabb támadás kivédésére.

Szulejmán hetvenezres serege 1526. augusztus 29-én ütközött meg a Tomori Pál vezette magyar főerőkkel a mohácsi síkon. Szapolyai János erdélyi hadaival keletről várta a támadást. Mikor kiderült a szultáni sereg tényleges felvonulási iránya, már nem volt elég ideje, hogy a Dunához érjen. A csata másfél óra alatt eldőlt, a Duna mocsarai és a török közé szorulva 15 000 magyar katona esett el, köztük az ország egész vezetése, hét főpap, 28 főúr, Tomori és maga a fiatal II. Lajos is.
A király halálát követően az országban megindult a hatalmi harc Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János közt, végül sikerült Váradon egyezményt kötniük. Mindezt kihasználta a török, és 1541-ben elfoglalta Budát. Az ország három részre szakadt: a Dunántúl Habsburg kézre került, a Duna-Tisza közét a török uralta, a Tiszántúl pedig magyar kézen maradt.