Honfoglaló őseink már a honkeresés során megismerkedtek a borkészítés fortélyaival és a borfogyasztás örömeivel. Tanúsítja ezt az az állítás, hogy bor szavunk egyedi, eltér az Európában általános latin vinum változataitól és borászati szakkifejezéseink jelentős része (szőlő, csiger, seprő, ászok, szűr) sem latin, hanem török eredetű.
A honfoglaló magyarok fejlett és az itt élő népek által jól gondozott görög és római eredetű szőlőkultúrát találtak. Mivel őseink már korábban egyes türk népektől ellesték a borkészítés titkát, nem csoda, hogy megbecsülték az ültetvényeket. Ezt legjobban a Szent Istvántól származó tized bizonyítja, amely a szőlőt említi meg elsőként adózandó terménynek. Ekkortájt Pannonhalma és Szekszárd voltak a fő borvidékek. II. Géza uralma alatt került művelésre a Budai hegyek legtöbbje. A móri borvidék felvirágoztatása III. Béla érdeme. A szép ívű fejlődésben némi törést okozott a tatárjárás okozta pusztítás, ám IV. Béla bölcs előrelátása révén ezt hamar kiheverte az ország, és ezen belül a borászat. Az általa építtetett várak köré mindenütt szőlőt telepítettek. Ő hívta Tokaj környékére az olasz telepeseket, akik saját termelési módjukkal és szőlőikkel (Furmint) megalapozták a borvidék későbbi hírnevét. Sopron és Eger is a telepítés után vált nemzetközileg ismertté.