A császár levetette a ruháját, s a csalók úgy tettek, mintha az új ruha darabjait sorra ráadnák. Káprázatos öltöny! Mintha csak ráöntötték volna! - áradoztak a főurak. A kamarások úgy tettek, mintha fölemelnék az uszályt. Közben fél szemmel egymást lesték.

Előhozták az aranyos trónmennyezetet, és a császár megindult a menetben. No, hiszen volt is min ámulni a népnek! Az emberek az utcán meg az ablakokban egymásra néztek, kuncogtak, hümmögtek. De mégis így szóltak. -Óh, milyen pompás, milyen csodaszép őfelsége öltözéke.

De hiszen nincs is a császáron semmi! - szólalt meg végre egy kisgyermek. No, lett erre kacagás! Felharsant a nevetés, és úgy zúgott, mint a vihar.  Nézzétek csak a mi okos császárunkat! Most aztán megmutatta, hogy milyen bölcs és csalhatatlan. A két takács meg nagyot nevetett magában a jól sikerült tréfán, aztán egy alkalmas pillanatban gyorsan elfutottak. Senki sem vette észre a szökésüket.