Élt egyszer egy császár. Hiú volt nagyon, naphosszat csak öltözködött, és a sok udvaronc hízelgését hallgatta. Pompás ruhákra költötte minden pénzét.

Egy nap aztán két csaló állított be a császári palotába. Azt mondták magukról, hogy takácsok, s olyan kelmét tudnak szőni, hogy a kerek világon nincs hozzá fogható. Nemcsak hogy páratlanul szép a színe meg a mintája, de van egy bűvös tulajdonsága is: akik méltatlanok a tisztségükre, vagy buták, mint a föld, azok előtt láthatatlanná válik a kelme. Őfelségének szörnyen tetszett a dolog. Nagy foglalót adott a két mesternek, hogy nyomban fogjanak munkához.

A csodatakácsok felállítottak egy szövőszéket. Úgy tettek, mintha dolgoznának, de valójában csak az üres levegőt szőtték! Odahordatták a legfinomabb selymeket, aranyfonalakat, de mindent a zsebükbe gyömöszöltek, és buzgón dolgoztak az üres szövőszéken, szőtték a levegőt sokszor késő éjszakáig.

Néhány hét múlva előkelő vendég látogatta meg a takácsokat: a császár fő-főminisztere. Mélyt hódolattal fogadták.

- Nézze, kegyelmes uram, milyen tündöklő színek, milyen ízléses minta!

A főminiszter őkegyelmessége tágra meresztette a szemét.

- Én bizony semmit sem látok! Ha a császár megtudja, hogy ilyen ostoba vagyok, el fog csapni! - rémüldözött magában.

Végül eljött a császár is kíséretével, hogy megtekintse a csodálatos szövetet. A fényes előkelőségek bámultak az üres szövőszékre. Mind attól féltek, hogy a többiek látják a szövetet, azért hát versengve dicsérték. A császár maga sem látott semmit, mert hiszen nem is volt ott semmi. De vigyázott, hogy el ne szólja magát.

A főhopp mester és a főminiszter azt ajánlották a császárnak, hogy a pompás új kelméből készülő ruháját először a legközelebbi nagy körmenetkor vegye fel.

- Remek ötlet! - mondta a császár. A körmenetet megelőző éjszakán a két csodatakács hajnalig dolgozott, és reggel büszkén jelentették a császárnak: elkészültek a munkával.