Apa elutazott (folytatás)
A tanítás utáni röplabdamérkőzés meglehetősen kemény volt, de Panniék olyan elszántan harcoltak, hogy aznap senki sem tudta volna őket legyőzni, pedig már kis híján döntetlen lett a végeredmény, de az utolsó percben sikerült pontot szerezniük, és ezzel övék lett a győzelem. Volt is nagy öröm: az öltöző csak úgy visszhangzott a vidám lánycsapat hangos, felszabadult nevetésétől. [...]
A könyvtárban a többiek már csak Pannira és Ancsára vártak. – Sziasztok, bocs a késésért, de nem tudtunk előbb jönni. Akkora tömeg állt előttünk ebédnél, hogy azt hittük, sosem fogynak el. Nem tudom, mit jelent ez az egész. Úgy látszik, mindenkinek egy kissé a körmére égtek a dolgok. – Mindig így van ez iskolaév végén, már megszokhattad volna. – Á, ezt nem lehet megszokni! Gyerekek, már alig várom a szünidőt és akkor anya, apa és én végre elmegyünk együtt nyaralni. Az a sok-sok víz, illatok, hű, már érzem is a bizsergést, a habokat…! – Pannikám nagyon elengedted magad. Még legalább két hét…! – Két hét, igen, már csak annyit kell kibírni, és utána három egész hetet fogunk nyaralni, pihenni, és együtt élvezzük majd a nyarat! No, de nézzük most az újságot, utána pedig várom a káprázatos ötleteket a záróünnepséggel kapcsolatban – váltotta hirtelen komolyra a szót Panni.
A megbeszélés végül is a vártnál jobban sikerült. Úgyszólván felesleges és unalmas dolognak érezték a legelején, talán azért, mert már mindannyian túl fáradtak voltak. De aztán egymás ötleteitől felbuzdulva kezdtek belejönni a dologba, mígnem szinte annyira magukkal ragadták őket az elképzelések, hogy azt vették észre, hogy nagyon későre jár, és már jó lenne befejezni, hazamenni, hiszen holnap is lesz egy nap, amire szintén tanulni, készülni kell, és még a rengeteg házi feladat is várat magára. – Jó, köszönöm a közreműködéseteket, gyerekek, – zárta le végül is az összejövetelt Panni, – nagyok voltatok! Ha sikerül a megbeszélteknek csak a felét is megvalósítanunk, már nyert ügyünk van.
Panni és Ancsa vidáman tartott hazafelé egészen a térig, ahol elváltak útjaik. Panni messziről észrevette anya kocsiját. Ez jó, hiszen már farkaséhes volt. Persze apa még nem érkezett meg, de ez nem volt meglepő, hiszen apáról sohasem lehetett tudni, mikor jön meg. Apa sokat utazott, olyan volt a munkája. Különböző gyűlésekre járt, előadásokat tartott vagy szervezett, vagy csak részt vett rajtuk. És Panninak mindig hozott valami érdekeset. Panni imádta apát. Ma vajon mikor jön meg? Lehet, hogy csak késő éjszaka? Hova is ment, mit mondott anya? Nem emlékezett rá. »Nem baj, majd megkérdezem tőle« – gondolta.
Az előszobában ledobta táskáját, a konyhából finom, ínycsiklandozó illat áradt. – Szia anya, megjöttem! Isteni illat, naa-gyon éhes vagyok. Képzeld, sikerült a matek és töriből is ötösöm lesz. Fantasztikus, ugye? Anya csak bólintott, többre mintha nem futotta volna erejéből és az arca feltűnően sápadt volt, s a szeme alatt a karikák, azok az ismeretlen új ráncok a homlokán… Panni nem emlékezett rá, hogy már korábban is látta volna őket. – Anya, rosszul vagy? Vagy csak rossz napod volt? – lépett most közelebb Panni aggódva. – Igen, kislányom, egy kicsit rosszul érzem magam. Fáj egy kissé a fejem, de biztosan hamar elmúlik. – Majd a vacsora jót tesz, bizonyára megint semmit sem ettél egész nap. Nem tudom, miért vállalsz annyi munkát. Gondolj az egészségedre is! Majd én gyorsan megterítek. Most már apa is bizonyára megérkezik. Azonnal… – Csak két terítékre lesz szükségünk, kislányom. – Miért, apa nagyon későn jön meg? Hova ment tulajdonképpen? – kérdezte mit sem sejtve Panni, kezében tartva a három tányért. – Pannikám, már reggel is akartam szólni.