— Minden nap veszekedtek?
 — Igen, és meglehetősen csúnyán. Az Anyukája alkoholbeteg volt. Ezért is halt meg aztán. Egyet viszont mindig következetesen behajtott a lányán: azt, hogy tanuljon. Ő verte belé ezt a szívós kitartást. Ibolya nagyon jó eszű, később az lehet belőle, ami csak lenni akar. És Dénes nagyon büszke rá. Tudja, hogy a saját erejéből mit ért el ez a kislány.
Kockacukor még mindig csak pillogott a hallottakon.
 — Hiszen mindig úgy beszélt az Anyukájáról, mint csodálatos, jóságos teremtésről, akivel boldogan éltek, és nagyon szerették egymást...
 — Számomra nem elképzelhetetlen ez a verzió sem — mondta Anya, s kiitta az utolsó kortyot is a pohárból. — A szeretet annyiféleképpen kifejezésre juthat! Ő ezt a szeretetnyelvet ismeri: a kiabálást, veszekedést. Durvaságban nőtt fel, ehhez idomult. De attól még érzékelhette az Anyukájából áradó érzéseket...
— No de azért Dénes aputól mást kapott!
— Ez a szerencséje! Ez a lehetősége arra, hogy később a mi fogalmaink szerint normális életet éljen. A gyerekek ugyanis akárhogy tiltakoznak a szüleik ellen, mégiscsak tőlük tanulják meg, hogyan kell viselkedni egy-egy helyzetben... Gondolj bele: csak a megszokás révén, hisz mindennap együtt vannak velük! Jó ideig el sem tudják képzelni, hogy másképpen is lehet élni! Én láttam az édesanyámat és az édesapámat boldognak lenni, és todom, mit akartam megvalósítani. Aki rossz családi környezetből jön, annak csak az az esélye, hogy később, más embereket figyelve megtanulja: másféle életformák is vannak, mint amit otthon megszokott.