Egy kis makk története (Bence Utroša Gabriella)
Egy kis makk története
Nem, nem történt elírás a címben. Ez a történet nem kis Mukkról, a kisfiúról, hanem egy kis makkról szól. Amolyan egyszerű kis makkocskáról, amely ült, ült naphosszat a tölgyfán egy kis kupacsban, és békésen nézelődött, mígnem egy nap jött egy kissé erősebb szellőcske és lesodorta az ágról. Éppen egy aprócska alma mellé pottyant. Olyan retkes kis almácska volt, látszott rajta, hogy már eléggé régóta hever azon a helyen, szinte meg sem lehetett róla állapítani, milyen volt az eredeti színe. De az is lehet, hogy még egészen zölden pottyant le a fáról. No, ahhoz képest eléggé rongyrázó viselkedéssel lepte meg a megszeppent makkocskát, hisz a következő szavakkal üdvözölte: – No, tessék, majdhogynem rámpottyannak, és még azt sem mondják, fapapucs, ezt a pimaszságot, égbekiáltó, ki látott még ilyet?
Még szerencse, hogy újra feltámadt a szél és a pehelykönnyű kis makkot elsodorta arról a kellemetlen helyről. Néhány hosszabb fűszál tövében egy kis hangya próbált a hátára venni egy ott heverő, jó nagyra nőtt búzaszemet, de sikeretlenül. Már majdnem sikerült is volna neki végre, amikor hátulról valaki alaposan megbillentette. – Ez vajon mit jelentsen, ki merészel csak úgy váratlanul megzavarni, sőt meglökni, feldönteni, szinte összeroppantani? Nini, egy kalapos termés, guruló, nagyra nőtt, mondhatnám: makk! No, komám, máskor majd jobban figyelj, nyisd ki a szemed, nem kell ám minket, kis hangyákat csak úgy elsöpörni! – hadarta egy szuszra. A kis makk szinte szóhoz sem tudott jutni tőle. Már éppen akarta volna neki is mondani, hogy »papa-pucs«, amikor a kis hangya hátat fordított neki, és úgy látszik, úgy döntött, hogy mégsem cipeli el a búzaszemet. Nagy sebesen elsietett.
De nem soká kellett ezen morfondíroznia, mert újra csak feltámadt a szél és elsodorta onnét makkocskát. Ennek még annyi ideje sem volt, hogy azt mondja távozóban: "papa-puccs". A szél pedig sodorta, sodorta a kis makkot, gurult lefelé a lejtőn, egyre csak gurult. Útközben majdhogynem újra csak feldöntött egy arra szorgoskodó hangyacsapatot, de szerencsére sikerült őket ügyesen kikerülnie, aztán egy kis csordogáló erecske mentén gurult tovább, és csak kevésen múlott, hogy bele nem pottyant a vízbe, majd a szellő hirtelen még jobban fölkerekedett, és makkocska egyszerre csak a levegőben találta magát, és repült, repült, egyre csak vitte a szél.
Hosszas repülés után végre elérkezett a landolás pillanata. Eléggé koppanós élmény volt, de úgy látszik, makkocskának ez már meg sem kottyant. Álmosan megigazította kalapját, majd óvatosan körülnézett. Egy alacsony, de tágas és világos ház előtt találta magát, ahonnan zsibongás, gyerekkacaj hallatszott. Az óvoda épülete volt. Egy meleg kis kéz váratlanul felemelte és szaladt vele egyenesen befelé, hogy a többieknek is vidáman elújságolja és megmutassa, mire bukkant. – Óvónéni, gyerekek, nini, mit találtam, egy pici kalapos makkot!