Bánatos Olivér néhány hónapja betévedt Virág Viola boltjába, és azóta jószerint mindennap elment hozzá. Egyszer úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, ő mégis elsietett a virágboltba. Hiába ugrált át a pocsolyákon rohanva, olyan vizes lett, mint aki ruhában tusolt. Állt a virágbolt közepén, a cipője körül nagy tócsa növekedett. 

– Azt hiszem, esik – mondta zavartan.
– Szeretem az esőt – köhécselt Virág Viola.
– Én is, bólintott Olivér.
– Viszont a napsütés is milyen szép – mondta Viola.
– Igen, különösen hajnalban – nyögte Olivér.
– Ó, hát te is korán kelsz, Olivér?!
– Az igazat megvallva nem mindig – szabadkozott  a festő, majd kiválasztotta a rózsaszálat, a tulipánt vagy a hóvirágcsokrot, s zavartan távozott. Nem az volt a baj, hogy Bánatos Olivér eljárt Violához. A baj az volt, hogy az első találkozás óta a festő csak virágokat festett. S a dolgok nem igazán változtak Trapiti titokzatos felbukkanásával sem. Egyáltalán nem! Bánatos Olivér, ahogy szokta, fölvette a zakóját, kicsit megkefélte, meghúzogatta az ujját, majd köhécselve, meg-megállva elsétált a virágbolthoz. Útközben meglepte Trapitit egy sós pereccel vagy egy fagyival. A virágbolt előtt nagy levegőt vett, és belépett az ajtón.
–  Jó napot kívánok, khm – köhécselt.
–  Jó napot kívánok, khm – köhécselt Virág Viola is, és olyan piros lett az arca, mint a legpirosabb rózsája.
– Nagyon...khm...szép – mondta erre Bánatos Olivér, és egy kaktuszra vagy egy törpefenyőre mutatott.
– Nyissz – csattogta Doktor Nyisznyasz.
– Igen, ezek szép virágok – mondta erre Virág Viola is, miközben tágra nyílt szemekkel meredt Bánatos Olivérre.

A festő bámulta a virágot, de közben ő is fülig vörösödött.