—Meleg volt nagyon.
—Valami árnyékot kéne keresni — nézett körül Bütyök —, vagy legalább kalapot hoztunk volna, de legalább napszemüveget.
—Átmegyünk a túlsó oldalra, ott van még valamelyes árnyék—mondta Gyula, jól beállunk a nád mellé. Nem vagy fáradt?
—Semmi ez, nem az evezéstől izzadok. Irtó meleg van.
A csónak elfordult, és egyenesen átvágott a vízen, de negyedóra is beletelt, amíg átértek...
Távoli morgás hallatszott.
—Robbantanak valahol.
—Messze lehet—hallgatózott Gyula is—, eddig soha nem hallottam.
A robbantás... megint hallatszott, mintha a föld alól jött volna. Gyula nyugtalanul nézett a vízre, aztán a levegőbe.
—Te Bütyök, nem dörgés ez?
—Ugyan; gyönyörű az idő, csak nagyon meleg...
—Nem értem, nem értem, de a madarak is elhallgattak, és valami nem tetszik nekem...
És ekkor mögöttük félelmetesen felhördült az ég...
Hátuk mögött, ahova eddig nem láthattak, majdnem fekete volt az ég alja...
—Nem érünk ki!—ordította Gyula, mert ekkor már ordítani kellett, olyan bömbölő ordítással szakadt rájuk a vihar. Sötét lett egyszerre...
A szél úgy játszott a csónakkal, mint egy gyufaskatulyával, s a nyílt víz felé hajtotta... Bütyök kiugrott a csónakból, és kézzel kezdte húzni a nádszélben elbújt kunyhó felé... összehúzta magát, mert kegyetlenül vágott a jég. Ugyanígy lehajtotta fejét Gyula is, mert a mogyoró nagyságú jégszemek úgy verték a csónakot, mint a géppuska, de úgy verték a két fiút is...