1526. augusztus 29-én fordulóponthoz érkezett Magyarország története: ezen a napon Mohácsnál megsemmisült a középkori magyar királyság. Szapolyai János erdélyi vajda a korona megszerzésének reményében szövögette terveit, húzta az időt, szántszándékkal cserbenhagyta a 20 esztendős II. Lajost és a 25 ezres magyar sereget a válságos órákban. Ha beavatkozik, elkerülhető lett volna a veresség.

Hogy miért bizonyult Szapolyai alkalmasnak erre a szerepre? Akik ott voltak a mohácsi ütközetben, azok is kerülhettek volna korábbi politikai tevékenységük okán az utókor pellengérére, de haláluk legitimálta őket. Szapolyai azonban túlélte Mohácsot. Igyekezett odaérni a csatába, feltehetően az oszmánok elől hátráló királyi sereggel Mohácstól jóval északabbra, talán Buda közelében akart egyesülni. Amikorra tisztázódott a hadi helyzet, Szapolyai serege még Szegednél állt. A vajda számára nyilvánvalóvá vált, katonáival már nem tud a csata előtt megjelenni a király táborában. Ezért gyorskocsira ülve személyesen próbált eljutni az uralkodóhoz, ám még így is elkésett. Az erdélyi szászok és a magyar vármegyék erejével együtt is mindössze 10-15 ezer embert vihetett volna magával Mohácshoz. Ez pedig nem osztott és nem szorzott volna az elsöprő oszmán túlerővel szemben.

Abból, hogy Szapolyai nem ment el a csatába, helyesebben lemaradt róla, nem következet egyenes ágon a királyi karrier. Ha katonáival ott van, akkor sem biztos, hogy megnyerik a csatát, legfeljebb embereivel együtt a vérfürdő része lesz, s több áldozatot kell elföldelni napok elmúltával. Ez tehát már önmagában is hibás logikai feltevés. Ráadásul a csatavesztésnek sem kellett volna feltétlenül a király halálával járnia. Ezt csak a körülmények szerencsétlen összjátéka okozta: a menekülés előtt nem vette le vértjét, a lovasbaleset után pedig már le sem lehetett venni. Így nem tudták megóvni az életét.