Egy napsütéses tavaszi délután három tízéves gyerek sétál az erdei ösvényen. A nap sugarai átszüremlenek a fák koronái között, az enyhe szellő megsuhogtatja a még fiatal leveleket.
A gyerekek suttogva beszélgetnek, hogy ne zavarják meg az erdő csendjét és lakóit.

Lea: Ma nagyon uncsi volt az iskolában. Alig tudtam kivárni a délutánt! A megbeszélt kirándulás járt szüntelen az agyamban.
Teo: Én is nagyon vártam a mai kirándulást.
Mia: Jártatok már ezen a helyen? A szüleim egyedül soha nem engedtek volna el. Azt mondják, hogy veszélyes itt kószálni, mert valami rám eshet, és annyi...
Teo: Magam is régen készülök errefelé, de...
Mia: Nézzétek, megérkeztünk!
Lea: Már csak romok maradtak a fényes kastélyból! Fakorlátot építettek köré, mert veszélyes megközelíteni.
Mia: Nem érdekel bennetek, kik laktak valamikor a kastélyban?
Lea: Engem nagyon. Néha szabadjára eresztem gondolataimat, és történeteket találok ki. Érdekes lett volna élni száz és száz évvel ezelőtt...
Teo: Vajon a kastélyban élő gyerekek is jártak iskolába?
Lea: Dehogy! Házi tanító tanította őket olvasni, számolni, zongorázni...
Mia: ... és franciául... De jó lenne!
Teo: Na persze! Menjünk inkább bújócskázni a fák között! Lea a hunyó!
...és kacagva eltűnnek a fák százéves törzsei mögött.